Alig pár hónapja még a budai Batthyány téren vártam rá, hogy nálunk egy délután elbeszélgessünk. Azért jött a fővárosba, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külföldi tagságáról szóló oklevelét átvegye és átadja székfoglalójának szövegét az illetékeseknek. Egészsége érezhetően gyengült azóta, hogy mindenben hűséges társa Argay Magda (Ducka) hirtelen meghalt és ezt a veszteséget sohasem heverte ki, bármennyire is igyekeztek családja tagjai nagy szeretettel gondoskodni róla. Elmaradtak a felüdülést jelentő sztánai hetek, hónapok, az erdők, hegyek közé zárt Varjú-várban, ahol született és ahol olyan sok kedves órát szellemi és fizikai munkával eltöltött.
          Nem könnyű dolog egy nagy ember fiának lenni. Annak a Kós Károlyénak, aki nemcsak kemény magyarságával, református hitével, de íróként, grafikusként, egy erdélyi-magyar építészeti stílus megteremtőjeként olyan sokat tett a magyar művészetért, irodalomért, művelődésért. Az összetévesztés elkerülése érdekében a néprajzkutató a dr. Kós Károly nevet használta, illetve cserélte fel az ifj. Kós Károly megjelölést, amikor már kora azt megkívánta, amikor a kutatóból tudós lett.



          Dr. Kós Károly 1919. augusztus 31-én Sztánán (Kolozs m.) abban a Varjú-várban született, melyet édesapja 1910-ben épített és az erdélyi építészet egyik remeke. Mellé még egy középkort idéző gazdasági udvart is tervezett, melyben gyermekei: Balázs, András, leánya (Koós) Zsófia és a legfiatalabb Károly kemény munkával tanulták meg már gyermekkorukban az állattartás és földművelés alapelemeit. A gazdasági udvart a háború (1944) és a szomszéd falvak lakossága elsodorta, a lakóépület is tető és ablak nélkül meredezett, de elsősorban dr. Kós Károly hallatlan erőfeszítéssel, a család segítségével rendbehozta. Évtizedeken keresztül, amikor csak tehette, itt tartózkodott és írta megjelent és még napjainkban is kéziratban lévő könyveit, dolgozatait. Itt nyaraltak, munkára fogva fiait (Géza, Béla, Zoltán) és inkább csak biztatva erre unokáit. Magam fiammal tölthettem néhány napot ebben a csodálatos környezetben és megértettem ragaszkodását az épülethez, a hegyekhez, a végtelen erdőkhöz. Ő itt érezte igazán otthon magát. 1983. december 19-én egy nyílt lapon (legtöbbször ilyent használt, mert ezeket a cenzúra kevésbé vizsgálta) apróbetűs írással tudósított: "Holnap megyünk Zilahra, majd 26-án Csíkszeredába unokákat látogatni; szilveszterre meg Sztánára az elődökkel 'beszélgetni'". A nagy családi ünnepeket Sztánán a Varjú-várban (3 km a falutól, fél kilométer a vasútállomástól) tartották és az asztalt, volt amikor tizenöten ülték körül. így történt ez a 70. születésnapján is, melyről egy lapján így számolt be: "egyébként nem is tudom, honnan értesültek az emberek a születésem pontos dátumáról, annál is inkább, mert e napot hagyományosan Sztánán és csakis családi körben ültük (akárcsak most is), szülőházamban és senkit sem értesítettem róla".
          Kolozsvárt járt négy elemi iskolát, majd a Református Kollégium Gimnáziuma (1931-1934) következett. 1935-től a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban tanult és abban a városban érettségizett 1939-ben, ahol Édesapja által tervezett talán legszebb épület, a Székely Nemzeti Múzeum áll. Ez év őszén beiratkozott a kolozsvári Református Teológiára és ott egy évet el is végzett, de úgy érezte, hogy számára a történeti-néprajzi jellegű tudományos pálya jobban megfelelne. Az egyetemen történelem-földrajz szakot választotta, de igazában a néprajzi előadásokat látogatta. Hiszen ott akkor Viski Károly (1882-1945) professzorsága idején élénk élet folyt a tanszéken. Amikor Viskit a pesti egyetemre helyezték, egy évre követte, majd visszatért Kolozsvárra, ahol Gunda Béla (1911-1994) mellett végzett és nála is szerezte meg a doktorátust 1944-ben. Édesapja után mindig Viski- és Gunda-tanítványnak tartotta magát, és mindkettőjükről hálával és szeretettel emlékezett meg írásaiban.
          Először a kolozsvári magyar egyetemen a régészeti, később a néprajzi tanszék tanársegéde. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Néprajzi Tárának őre (1944-1950), majd mikor ezt beolvasztották az Erdélyi Néprajzi Múzeumba annak osztályvezetője, illetve igazgatóhelyettese egészen nyugdíjba vonulásáig (1979). A Bolyai Tudományegyetem néprajzi előadója (1955-1959). A magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjai sorába választotta és munkásságát Györffy István Emlékérem-mel ismerte el (1982). 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia külföldi tagja lett. Látszólag zökkenőmentes életpálya, de valójában tele nagy és mindennapi küzdelemmel, míg fel nem tudták nevelni három fiúkat, mindegyiknek kenyeret adtak a kezükbe. Mennyit írt az íróasztala fiókja számára, mennyi nehézséggel kellett az erdélyi magyar és román falvakban megküzdenie a hatóságok értetlensége miatt. Nem volt könnyű a helyzete a kolozsvári Néprajzi Múzeumban sem, de tudatos keménységgel dolgozott és igyekezett mások számára is a munkalehetőséget, az írások kiadását megteremteni.
          Két kedves erdélyi barátom: Szabó T. Attila és dr. Kós Károly szóban és levélben sokat hangsúlyozta, hogy a Kriterion Könyvkiadó és annak igazgatója Domokos Géza nélkül a romániai kisebbségi, főleg magyar könyvkiadás aligha ért volna el kimagasló eredményeket. 1970-1989 között 1974 művet jelentetett meg magyarul, 21,3 millió példányszámban. Ezt nemcsak a nagyszerű vezetés, a szerkesztőségi munkatársak hallatlan szorgalma, hanem az erdélyi magyarság nagymértékű támogatása is lehetővé tette, amikor ezeket a könyveket az utolsó darabig megvásárolta. Dr. Kós Károly munkáinak, könyveinek megjelenését is döntő többségben a Kriterion tette lehetővé! A gazdasági nehézségek miatt a Kriterion működési lehetősége, az utóbbi években könyveinek száma nagymértékben lecsökkent (részletesebben l. Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. III. 270-282).
          Dr. Kós Károly munkásságának alapelveit éppen húsz évvel ezelőtt a Kriterionnál megjelent Tájak, falvak, hagyományok Bukarest. 1976. bevezetőjében így határozta meg: "A néprajz történeti tudomány, ugyanis vizsgálati tárgya, a hagyományos népi műveltség nemzedékek végtelen során át tartó történeti folyamat eredménye". A néprajzi kutatásnak különös jelentősége van Erdélyben, illetve Romániában, ahol különböző népek élnek egymás mellett. "Tájékozódó gyűjtőútjaim nem szorítkoztak csak a magyarságra, sem Erdélyre… Fekete-Körös völgye és Dorohoi az ország (ti. Románia - B. I.) ellentétes sarkai s az előbbi tájon a magyarság közt, Dorohoi környékén románok körében gyűjtöttem. A tudományos érdeklődés a néprajzban sem alkudhat meg területi vagy nyelvi korlátokkal, egyoldalúsággal, mintahogy a nép anyagi és szellemi kulturális javainak terjedésében, cseréjében sem voltak ilyen korlátok" (7-10).


          Kutatásainak középpontjában elsősorban az anyagi műveltség állott. Felfogását ezzel kapcsolatban így fogalmazta meg: "A népi tárgyi világgal való… bensőséges 'együttesem' és foglalatosságom vezetett elsősorban annak világos felismeréséhez, hogy 1. a különféle eszközök gazdag világa egyidőben alakítója és alkotása az egész népi anyagi, társadalmi és szellemi kultúrának; 2. nincs a népi kultúrának egyetlen területe, amelyhez ne kapcsolódnának tárgyak is; 3. a tárgyi világ ilyenformán alkalmas az egész kultúra személtetésére" (Eszköz, munka, néphagyomány. Dolgozatok a munka néprajza köréből. Bukarest, 1979. 9.).
          Kolozsvárt, ahol a múlt század végén már megindult a magyar néprajzoktatás, az 1940-es évek végén megszüntették a néprajzi tanszéket (egyébként román néprajzi tanszék sem volt egész Romániában), sőt az ötvenes évek végére, még ilyen kollégium sem volt egyetlen egyetemen sem. Nem jelentek meg néprajzi szakmai folyóiratok, egy-egy kisebb adatközlést napi vagy heti újságokban, irodalmi folyóiratokban lehetett közreadni. Ekkor dr. Kós Károly az 'ahogy lehet' elvét követve gyűjteményes köteteket indított útjára: Népismereti Dolgozatok címen, melynek első kötete 1976-ban a Kriterionnál jelent meg. Egy alkalommal elmondotta nekem, hogy ezt a kiadványsorozatot azért tartja fontosnak, mert ezzel az erdélyi néprajzi nevelést, utánpótlást tudja megvalósítani. Ezért felkért közreműködésre olyanokat, akiknek már kisebb-nagyobb közlései jelentek meg, illetve akik a néprajz iránt valamilyen érdeklődést mutattak. Velük megbeszélte az összegyűjtendő kérdéseket és azok feldolgozási módját, majd mikor azzal elkészültek, megbírálta azokat és felhívta a szerzők figyelmét módszertani kérdésekre, kapcsolatokra. A Népismereti Dolgozatok így vált az erdélyi magyar néprajz utánpótlást képző fórumává, mert világosan látta, hogy a néphagyomány a nyelvvel és irodalommal együtt a nemzetiségi önazonosság rendkívül fontos segítője. Megállapította: "…hogy napjainkban a népi hagyományok (- a 'néprajz' vagy 'folklór' -) iránti fogékonyság elérte immár a közérdeklődés fokát… Néprajzi tevékenységünkre tehát napjainkban sajátosan kétirányú munka vár: meg kell felelnie egyrészt a tudományos kutatás követelményeinek, másrészt a közérdeklődés növekedése által jelzett kívánalmaknak" (6-7). Az első kötet sikere arra ösztönözte Kós Károlyt, hogy társszerzőként maga mellé kérje Faragó Józsefet, Erdély legismertebb folklórkutatóját, hogy a kötetek egyensúlyát megteremtse. 1976-1983 között öt kötet jelent meg, de akkor nem engedélyezték a következő kiadását. Erre csak 1994-ben kerülhetett sor. A szerzőkből került ki az erdélyi néprajzkutatók derékhada, számuk megközelíti a százat. A hatalmas és pontos adatokat pedig mindenütt használják, ahol a magyar néprajzot művelik és a már előre lekötött, megvásárolt kötetek jelentősen hozzájárultak az erdélyi magyar önismeret erősítéséhez.
          Hatalmas néprajzi-irodalmi munkássága 1943-ban kezdődött el, érdekes módon helynévmagyarázattal (A nagyesküllői 'Eskühalom'. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 144-147. Csorba Csaba: Dr. (ifj.) Kós Károly tudományos munkássága 1943-1973. Ethn. 85. 200-204). Ugyanebben az évben közreadott egy ismertetést: Szabó T. Attila: Kalotaszeg helynevei I. Kolozsvár 1942. Néprajzi Értesítő 35. 61-63. (Téves a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon közlése 3. 134., hogy első írásai az Ethnographia hasábjain jelentek meg; ebben a folyóiratban első tanulmányát én közöltem 1949-ben.)
          Munkássága indulásakor különös érdeklődést mutatott a népi földművelés iránt. 1941-1944-ben összegyűjtötte és megírta: Népi földművelés Kalotaszegen című könyvét, mely sajnos a mai napig nem került kiadásra. Hasonló a sorsa A népi földművelés a Mezőségen című kéziratának, melyet az 1940-es évek közepétől az 1950-es évek végéig gyűjtött, majd a nagy, ugyancsak kéziratos mezőségi kötetben helyezett el. Megjelent az Erdélyi Múzeum Néprajzi Tárának faekéi, mely kitűnő áttekintés Erdély korábban alig ismert szántóeszközeiről. Egészen egyedülálló A falueké-ről szóló tanulmánya (Ethn., 88. 259-269), mellyel tavasszal a falvak, birtokok közötti határt barázdálták ki.
          Kós Károly munkásságának bemutatása rendkívül nehéz, hiszen az anyagi kultúra területén alig van olyan kérdés, melynek ismeretanyagát ne gyarapította volna. A hatóságok a néprajzi témák közül még leginkább a népművészettel kapcsolatban állóknak mutattak bizonyos engedékenységet. Ezért egy hármas szerzőgárda ilyen címen rendkívül értékes könyveket adott közre. Az első ezek sorában: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972), melyben a bevezetőn kívül az építkezést és a házbelső fejezetet írta arról a kis székely fiszékről, melyről eddig tudományszakunk alig tudott valamit. A két társszerző: Nagy Jenő és Szentimrei Judit itt és a későbbi kötetekben is a népviseletet, illetve a szőtteseket és varrottasokat mutatta be. Lehetőség szerint olyan területeket kerestek fel, melyekről addig nagyon keveset tudott a néprajz, de ahol a népi hagyományok még élénken éltek. Így jelentek meg sorra ezek az Erdély és a magyar néprajz szempontjából alapvető munkák: Szilágysági magyar népművészet, 1974, Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet, 1976, Moldvai csángó népművészet, 1981. Ehhez még egy ötödik, de már egyedül gyűjtött és megírt is járul, mely Mezőségi gyűjtések ideiglenes címet viseli és arról az Erdély középső részén elhelyezkedő hatalmas terültről szól, melyen legalább 300 faluban éltek, élnek magyarok, de nagyon keveset tudunk róluk és népi hagyományaikról. Ennek 1000 oldalas kéziratát még 1988-ban eljuttatta hozzám, hogy archívumba helyezzem el, ami azt is mutatja, mennyire nem bízott megjelentetésében. Talán egyszer még arra is megérik az idő, hogy ez a nagyértékű munka a néprajztudományt szerető és a magyarságot féltő nagyközönség kezébe kerülhessen.
          Ha el kell dönteni, hogy melyik az a néprajzi terület, melyen dr. Kós Károly legtöbbet kutatott, feldolgozott és közreadott, akkor igen nehéz helyzetben lennék, de mégis a népi építészetet választanám. Azt hiszem, hogy emellett szól az apai hagyomány, az, hogy gyerekkorától kezdve építészeti környezetben élt. Ezért érthető, hogy 70. születésnapjára Balassa M. Iván összegyűjtötte legkiválóbb építészeti dolgozatait és egy kötetben sajtó alá rendezte és kiadta (Dr. Kós Károly: Erdély népi építészete. Szerkesztette: Balassa M. Iván. Bp. 1989). Igazat kell adni a szerkesztőnek, amikor a hagyományos érdemek mellett megállapítja: "Kitűnő és rendkívül jó szemű terepkutató. Minduntalan feltűnik munkáiban az, hogy nem kívülről közelít az általa megfigyelt jelenségekhez, hanem mindig belülről, az ember felől. Tanulmányaiból az olvasó is szinte ismeretségbe kerül adatközlőivel, a gyekei (Kolozs m.) vénemberekkel, kikkel az ideális telekrendezést rajzolgatták, otthonosan mozgunk a moldvai csángó házakban, éppen úgy, mint a román Cristineşti kanyargó utcáin" (9).




          Itt elérkeztünk munkásságának egy másik jellemző vonásához. Kitűnő rajzkészségét bizonyára növelte Édesapja hasonló képessége. Az utóbbi fél évszázadban a néprajz kutatói elsősorban fényképeztek és csak kevesen rendelkezetek azzal a szerencsés adottsággal, hogy rajzolni tudjanak és ezt tovább fejlesszék. Ennek legékesebb bizonyítéka életében utoljára megjelent könyve: Néprajzi képeskönyv Erdélyből, Bp., 1994. Tárogató Kiadó. Andrásfalvy Bertalan előszavával és K. Csilléry Klára sokkal többet tett a megjelenés érdekében, mint amennyi egy lektor tisztje megkívánt. Végig veszi Erdély magyar népi anyagi műveltségét és a legjellemzőbbeket rajzban adja közre. Rajzoló etnográfusnak mondja magát és ilyen indíttatást sepsiszentgyörgyi tanáraitól (Konsza Samu, Gödri Ferenc) kapott, de nézegette László Gyula régészeti, Csikós Tóth András etnográfiai rajzait: "Már sztánai erdőszéli otthonunkban legkisebb otthonmaradt kisgyermekként a magányos bogarászás-madarászás mellett 'ráértem' írogatásra és rajzolgatásra is". Ilyen alapokra építve már mint néprajzkutató jutott el ahhoz a megállapításhoz, hogy "…saját felvételeim nem pótolhatták a rajzot… Az etnográfusrajzoló a kívánalom szerint választhatja meg látószögét, szerkeszthet perspektívát, s nemcsak félhomályban, hanem a tárgy felülete mögé is képes látni, és egy töredék alapján az egészet is helyreállíthatja… Lerajzolni viszont csak azt tudtam, aminek már tisztában voltam előállítása, használata, alkalmazása okával-módjával, értelmével. Mert engem elsősorban nem a felületi látvány, hanem a mögötte levő hagyományos közösségben élő ember gondolkodása, tevékenysége érdekelt. Ezért volt, hogy számomra a rajzolás mindig az átélést és az újrateremtés élményét jelentette" (9-11). Ez a másik olyan vallomás, mely munkásságában mindenütt megnyilvánult.
          A zsákmányoló gazdálkodás számos kérdésével foglalkozott. A növényi gyűjtögetés éppúgy érdekelte, mint a halászat, vadászat eszközkészlete (legteljesebb bibliográfiáját l. Kós Béla: Dr. Kós Károly néprajzi munkái. In: Néprajzi Képeskönyv Erdélyből 209-221) és az ezekhez kapcsolódó kiváló tanulmányok. Ezekből egy könyv is kerekedett: Mihez kezdjünk a természetben. Bukarest, 1968; 175 oldalon 168 nagyszerű rajz magyarázza meg a szöveget. Szól ebben az ehető vadon termő növényekről, a gyógyító természetről, a közlekedésről, a tűzgyújtás legegyszerűbb módjairól éppenúgy, mint a tűz és a víz erejének hasznosításáról, az időjárás népi jóslásáról. A könyv gyorsan elfogyott és Magyarországra nem is igen került, ezért 1985-ben a Mezőgazdasági Kiadó Budapesten újra megjelentette. Jellemző felfogására, amit ennek a könyvnek záró fejezetében megfogalmaz: "Teremteni! Újat alkotni! Ez az emberi fajt minden más élőlénytől megkülönböztető legfőbb törekvés, a fejlődés elsőrendű hajtóereje. Azonban sehol másutt nem érezzük jobban, mint a természetben, az egyedülléttel járó gyengeségünket, de ugyanakkor az együttes összefogás óriási erejét, eredményét és igazi örömét is" (169).
          Az állattartás, az élelem, a méhészkedés számos munkával szerepel életművében, de nagyon sokat alkotott a famegmunkálás, a bútorkészítés területén. Egy egész könyvet szentelt A vargyasi festett bútor (Kolozsvár, 1972) bemutatásának, melynek kialakítása a XVI. század végétől napjainkig a Sütő családhoz kapcsolódik. Nevüket templomi mennyezetek, bútorok éppen úgy jelzik, mint ahogy egykor a Homoród mentét, az Erdővidéket ők látták el festett bútorokkal. Írt általánosságban a székely bútorművességről, a kalotaszegi színes bútorokról, hogy csak néhányat említsek e területen megírt dolgozataiból.
          Munkásságában a szellemi hagyományok kisebb területet foglalnak el, de ezen a téren is jelentőset alkotott. Sokat foglalkozott a temetkezéssel, a temetőkkel, de különösképpen a fejfákkal, gombfákkal (kopjafa). A Szilágyság gazdag fejfáinak bemutatását éppen úgy neki köszönhetjük, mint ahogy számos székelyföldi temetőt is lerajzolt. Amerre csak megfordult mindig felkereste a temetőket és megörökítette a legszebb és legjellegzetesebb sírjeleket. De még ennél is nagyobb érdeme, hogy alaposan megvizsgálta a nemzetségi szervezet nyomait a Hunyad megyei Rákosd temetőjében. Eredményeit összegezve megállapította: "…sikerült egy faluban az egykori nemzetségi szervezet néhány nyomát fellelni. Ezek egybevetésével megpróbáltuk fölvázolni a régmúlt társadalmi forma szerkezetét, igyekezve azt működésében is megragadni" (Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972. 250). Azóta a magyar néprajz munkatársai közül többen megkísérelték a temetőkben még megtalálható nemzetségi nyomokat felfedezni és ez a kutatás több helyen eredményeket hozott.
          Azon kevés néprajzkutatók közé tartozott, aki jelentőset alkotott a vas megmunkálása, feldolgozása területén. Különösképpen a középkorig visszanyúló torockói (Torda-Aranyos m.) bányászat és feldolgozás érdekelte, mely már egy nagy elődjének Jankó Jánosnak (1868-1902) figyelmét is felkeltette. A bányászat, a kohómunka és a kovácsolás nyomdokain végighaladva, sorra veszi a különböző készítményeket. Ezek között a mezőgazdasági szerszámok (ekevas, csoroszlya, kapa, ásó, villa, fejsze stb.) éppen úgy megtalálhatók, mint a gazdagon díszített ajtóvasalások, kilincsek, ablakrácsok. "Torockó lakosságának éppen vasművességből eredő módossága tette szükségessé s egyben lehetővé is a vasrácsos ablakok, vasalt és záros ajtók alkalmazását" (ou. 71). A torockói vas igazi hasznát a kereskedők, a 'vasváltók', felezték le. Szekérrel szállították olyan messze vásárokra, mint Nagyvárad, Arad, Kézdivásárhely, Brassó, de olykor még messze túl Erdély határain is. Ehhez a kérdéshez többször visszatért, de mindig úgy, hogy újabb ismeretekkel gazdagította azt.
          A kőfeldolgozással, alkalmazással éppen úgy foglalkozott, mint a szűcshímzésekkel, de legtöbbet mégis a fazekasközpontokkal, lehetőleg olyanokkal, melyeket a néprajz nem vagy alig ismert. Így sorra vette a Désházán (Szilágy m.), Csíkban készült edényeket, Csíkmadarason a kályhacsempéket is vizsgálta. A járai (Torda-Aranyos m.) parasztfazekasságot éppen úgy bemutatta mint a moldvai csángók készítményeit, melyet korábban alig ismertünk.
          Mindezeknek a készítményeknek a fogyasztókhoz el kellett valahogyan jutniok. Ez irányította figyelmét a szekerességre és vásárokra. E téren különösen jelentős munkája a Hétfalusi szekeresség (Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976. 80-102), melynek virágkora a múlt század közepének évtizedeire esett, amikor a kézműipar, paraszti háziipar bizonyos ágai még javában éltek. Kós Károly tanulmányának éppen az a nagy jelentősége, hogy részletesen felsorolja, mit, milyen útvonalon szállítottak és hogyan értékesítették. Világosan kiderül, hogy pl. a fazekasáruk, szőttesek, festett ládák mélyen behatoltak román területekre, ahonnan más jellegű árukkal (pl. gyarmatáru) tértek vissza. Mindezzel nyomatékosan felhívja a figyelmünket arra, hogy az interetnikus vizsgálatok során a szekeresek kérdésével részletesen kell foglalkozni.



          Nevéhez fűződik a vásárok néprajzi vizsgálatának elindítása. Vásárok és vidékek (ou. 326-381) című munkájában összefoglalja a torockói, járai, páncélcsehi, hídalmási, csíkszentdomokosi, kászoni, alparéti, kolozsvári egymástól sokban különböző de egymással sok vonásban megegyező vásárokat, sokadalmakat, piacokat. Az eltérés a kínált áru jellegében, a vonzáskörzet változó nagyságában, a szórakozási lehetőségek sokféleségében mutatkozott. A vásárok nemcsak az áruk kicserélését, eladását szolgálták, hanem "…a vásárok táplálkozási, tapasztalatcsere és információszerző alkalmanként jelentős társadalmi-kulturális funkciót is betölthettek a nép életében. Az anyagi és szellemi javak cseréjének és a társadalmi kapcsolatoknak hagyományos népi intézménye, a vásár különösen fontos szerepet töltött be az egymástól egyébként elszigetelt falvak és különböző eredetű s nyelvű lakosság ismeretének és szokásainak kiegyenlítésében, egymásrautaltságuk, sorsközösségük tudatosításában" (uo. 330). Mindezekre hatalmas mennyiségű bizonyító adatot találunk, melyek számos néprajzi terület kutatójának mindig nélkülözhetetlen forrása marad. A vásárok néprajzi kutatása máris jelentős eredményeket ért el az egész Kárpát-medencében és az elindításban ott találjuk Kós Károly kezdeményezését.
          Az elmondottakból világos, hogy legfontosabb forrása a terepen végzett gyűjtés és az egyidejűleg készített rajzok. Ehhez járul még a múzeumok anyaga, de levéltári-történeti adatokat csak ritkán használt, bár ezek jelentőségét elismerte. Ennek bizonyossága, hogy a Kis-Küküllő menti magyar építkezésről a XVIII-XIX. századból közölt adatokat, Backamadarast ismertette a XVIII. században, közölt régi hozományleveleket Kézdipolyánról. Egy székely család anyagi kultúráját mutatta be a végrendeletek, osztálylevelek segítségével a XVII. századból. Az volt a véleménye, hogy a levéltári adatokat később is meg lehet találni, de a néphagyomány változó világunkban olyan hamar és gyorsan pusztul, hogy azt kell mindenek előtt rögzíteni.
          A nagy elődökről sokszor írt: különösképpen kedvelte és becsülte Orbán Balázst, akiről a Székelyföld leírása megjelenésének százéves évfordulóján többször is megemlékezett és értékelte a néprajz oldaláról. Kitűnően használható: Orbán Balázs Székelyföld leírásának néprajzi tárgymutatója, mely a Sepsiszentgyörgyi Alutában (1969. 339-351) látott napvilágot és segítségével könnyedén lehet a kívánt adatokat megtalálni. Többször említette, hogy Herrmann Antalról (1851-1926) írt román nyelvű tanulmányát milyen jó lenne magyarul is kiadni, hiszen sok ismeretlen adatot sikerült összeszednie az erdélyi korai magyar néprajz történetével kapcsolatban. Erre is sort kerítettünk (Ethn. 100. 176-188). Nagy tisztelettel emlékezett meg Fenichel Sámuelről, Vámszer Gézáról, Orosz Endréről, több más olyan tudósról, akiket valamilyen formában elődjének tekintett.
          Milyen sok mindenről nem írtam, mint például alapvető munkájáról, melyben Erdély néprajzi tájait, etnikai csoportjait rajzolta meg és amit magam is olyan sokat használtam. A már említett kéziratokon kívül az árván hagyott fiókaiban sok minden várja a feltámadást, vagyis a kiadást. Ez minden sorával hozzá fog járulni Erdély népeinek jobb megismeréséhez. 1989. február 13-án írta a következőket: "Alig várom már, hogy a tél elmúlik, anélkül, hogy Sztánán havat lapátolnék és fát vágnék, legalább kora tavasszal az őszi leveleket gereblyézzem. Közben szeretném befejezni - erdélyi elődeim példáját követve - memoáromat, hogy LXX. születésnapomon átadhassam unokáimnak". Vajon elkészült-e és mi történt a kézirattal, mely nagyon sok jellemzőt tartalmazhat egy erdélyi tudós életéről.
          Amikor 1982-ben a Magyar Néprajzi Társaság elnökeként átadtam neki a magyar néprajztudomány legnagyobb kitüntetését, a Györffy István Emlékérmet, többek között ezekkel a szavakkal köszönte meg: "Bár sohasem vállaltam kötelességnek érzett néprajzos munkámtól eltérő megbízatásokat, a körülmények folytán rámháruló kutatói, múzeumi, oktatói, szerkesztői és szervezői feladatok állandó megfeszített munkát igényeltek. Minden szoros időbeosztásom és a fontossági sorrend rendszeres mérlegelése dacára bizonyára kifulladtam volna, ha nem érzem a családi és házi gondokat magára vállaló s olykor munkámhoz is besegítő feleségem egyetértését, ha nem találok időközben egyes feladatok végzéséhez munkatársakat, és ha nem találkozom mind gyakrabban a kartársi elismerés és olvasói igazolás, visszajelzés különböző megnyilvánulásaival" (Ethn. 1985. 409). Felesége két évvel ezelőtt már eltávozott és ettől kezdve csak nehezen tudta elviselni életét. Most már emlékei és munkái maradtak meg számunkra és az a feladat, hogy felbecsülhetetlen értékű munkásságából minél többet napvilágra segítsünk.