Megnyitó beszéd

Rajz. Tervrajz. Korrajz, földrajz, tájrajz, vízrajz, életrajz, önéletrajz, néprajz. Miért rajzol le valaki egy tárgyat? Azért, hogy megörökítse?

Máris álljunk meg egy percre. Ugye milyen szép a magyar nyelv? Megörökít. Azaz halhatatlanná tesz. Továbbad. Megment. Elraktároz. Védetté teszi az időtől. Rendszerez. (Hogy aztán majd már csak a rajzokat kelljen védeni. Időtől, vé1etlentől, értetlenségtől, butaságtól, oda nem figyeléstől, rettenetes ragasztóktól, tűztől, víztől... Ismerjük a folytatást is.)

Miért rajzol le valaki egy tárgyat? Azért, hogy megörökítse?

Minek, amikor már ott a fényképezés. Mert a fénykép hiteles. Valóban hiteles a fénykép? (Kérek mindenkit, most ne essen abba a hibába, hogy a mára már régen hiteltelenné lett/tett – hitelétől különböző technikai csodákkal mindörökre megfosztott – fotó siratásába fogjon.) Nem. A fénykép nem képes egyébre, mint az ábrázolásra. Egyféle sajátos ábrázolásra, ami függ készítőjétől. Készítője minden szubjektumától. Szemétől-látásától. Eszétől-tudásától. De semmi sem ösztönzi arra, hogy képei tárgyait meg is ismerje. „Csak” lefényképezte. Ő (ki) dolgát jól végezte, feladatát befejezte.

Miért rajzol le valaki egy tárgyat? Azért, hogy megörökítse?

Nem. Van annál sokkal fontosabb. Hogy megértse. Mert lerajzolni valamit csak annak megértése által lehet. A megértés meg nem megy megfigyelés nélkül. Amúgy ez a rajz lényege. A legfontosabbja. A veleje. Amiért az ember a mai napig nem tudta "elhagyni" a rajzolást. Hiszem, hogy sohasem fogja.

Miért rajzol le valaki egy tárgyat? Azért, hogy megörökítse?

Nem. Hanem annál is fontosabb, hogy megértesse. Mert megértetni persze csak akkor lehet, ha már ő is érti. Amikor is kiderülhet valamiről, hogy nem is olyan bonyolult, mint azt addig hittük. Mert magyarázatot lelt a rajzban. A megfigyelés által. A rajz által.

Miért rajzol le valaki egy tárgyat? Azért, hogy megörökítse?

Nem. Hanem azért, hogy a dolog ne csak megismerhető, de felismerhető legyen. Azt is mondhatnánk, hogy hasonlítson. A hasonlítás azonban csak egy felszíni avagy felületi „tünet”. A felismerés ennél jóval mélyebbről jön, s ezért elemi élmény. Ezt tudja a művészi rajz. Ami ezért sokkal, de sokkal többet ad, mint az egyszerű hasonlítás. Ezért is művészi. És ezt tudta dr. Kós Károly. A rajzoló etnográfus, ahogy magamagát nevezte.

A Néprajzi képeskönyv Erdélyből című – életében utolsóként megjelent művének rajzai láthatóak itt. Féltő műgonddal bemutatva, elegáns prezentációban. Van is mit félteni. Az igencsak sérülékeny „hordozók” sajnos nem öregszenek szépen. Ehhez már csak adalékként társul, hogy az olykor csak ilyen-olyan papírfecninek is alig mondható darabok a közbenső „állomásokon” társultak egy életre nyomot hagyó ragasztókkal, foltokkal, miegyebekkel. Nos ezért is kell féltenünk „őket”.

Mert ezek már „ők”. Egy élet részei. Beleégve szembe, agyba. Lenyomat gyanánt. Fosszíliaként. Mint az Archaeopteryx. Halálában is kecses, elképesztően törékeny rajzolatával. Egy – mára már szinte teljesen – eltűnt élet teljes lenyomataként, pontosabban annak fizikális környezete lenyomataként. Az ív teljes. Bölcsőtől a sírig. Nem lopván senki drága idejét, nem sorolom fel a fejezeteket, ami szinte önmagában is lehetne egy komplett megnyitó, de felhívom a nyájas érdeklődő figyelmét a „teljességre”. Mert Kós, a rajzoló etnográfus a mindenségre törekedett. Ezt otthonról hozta, apjától tanulta. Mert csak így lehet. Pontosabban, lehet másként is, de csak így érdemes. Így érdemes kincset őrizni, majd továbbadni. Mint örökséget. Azoknak, akik fogékonyak erre. Akik számára nem kell magyarázni, hogy mekkora érték is, ez az örökség. És ennek az örökségnek most itt a helye. Az örökség helye.

Végül szólni kell azokról, akik ezt az örökséget őrzik. Az utódok. Természetesen és elsősorban a Kós testvérekről, dr. Kós Károly fiairól. Akik tudták és tudják, hogy az örökséghez hozzá kell tudni férnie másoknak is. Hogy közkinccsé lehessen. Ahhoz pedig ki kellett tudni választani azokat, akikre rá lehetett bízni „bizalommal” az örökséget.

Így kellett hozzá Deli Edit muzeológus, aki felismerve az értéket, elkezdett támogatókat gyűjteni, kiállítási lehetőségekért kilincselni. Vállalva visszautasítást, fanyalgást is, mert tudta, hogy ebből egy kiállítási anyagnak kell összeállnia.

És kellett hozza Varga Antal, aki kiállításrendező-dekoratőrnek vallja magát. Akinek oroszlánrésze van abban, hogy ez az anyag kiállítássá formálódott. Elegáns, gyönyörű kiállítássá.

És kellett hozzá egy város, ami helyévé lett az örökségnek. Egy városnyi örökség mellett, ennek az örökségnek is. Mindezért pedig csak köszönet mondható. Köszönjük. A kiállítást megnyitom.

Hajdúböszörmény, 2009. augusztus 26.

Sáros László DLA